A nyelv, a világmindenség, meg minden

A farkas és a róka elhatározzák, hogy megverik a nyuszikát, de, hogy morálisan igazolják cselekedetüket, valamilyen indokot próbálnak keresni. Nyuszika aznap reggel kék sapkában indult el az erdőbe.
– Nyuszika! – kiált a róka. – Hát nem tudod, hogy kék sapkában sétálni azt jelenti, hogy megveted a veled szembejövőt? Ezt a sértést most meg fogjuk torolni!
– Ugyan már! – válaszol a nyuszi. – Hát nem tudod, hogy minden értelmezés az értelmezettel együtt a levegőben lóg?

Még mindig elmondható, hogy az analitikus filozófia (egyik) húzóágazata a nyelvfilozófia. Ugyan az elmefilozófiai viták – minden bizonnyal kérdésfelvetéseik messzeható következményei folytán is – látványos népszerűségnek örvendhetnek, de nincs mégegy olyan terület, amely annyira rányomná a bélyegét bármely, más témájú analitikus okfejtésre, mint épp a nyelvfilozófia. Mindenütt propozíciókba és kijelentésekbe, referenciába és jelentésbe botlunk. Igaz azonban az is, hogy az analitikusok nyelvfilozófiai hozzáállása változik az idők múlásával, sőt, lassacskán több hagyomány is kialakult. Többé-kevésbé közös feladatuk, egyrészt (kimondatlanul) az analitkus fegyvertár – azaz az alapvető nyelvfilozófiai fogalmak – karbantartása, másrészt egy hihető kommunikáció- és jelentéselmélet felállítása.

A jelentés fogalmának meghatározása tekinthető talán a legnagyobb horderejűnek, ezen áll vagy bukik ugyanis, hogy – a kellő általánosság kedvéért engedtessék meg egy kicsit homályos fogalmazás – mit tekinthetünk tartalomnak, gondolati tartalomnak, nyelvi kifejezéseink tartalmának. Sok filozófus számára ez a kérdés karöltve jár a kommunikáció kérdésével, aminek feltehetően az is az oka, hogy jelentésekről legfőbb kommunikációs eszközünk, a nyelv kapcsán szoktunk általában beszélni. Vannak, akik szerint túlzás ennyire szorosra fonni a viszonyt, ám rendkívül jelentős és történetileg is nagy hatású az az elképzelés, miszerint a nyelv nem csupán gondolataink kifejezésének legfőbb eszköze: a nyelvi jelentés és a gondolataink tartalma lényegében egy és ugyanaz, vagy legalábbis csakis együtt magyarázhatóak. Az analitikus filozófia szíve ez a kérdés.

Éppen ekörül forog András Ferenc könyvének problémafelvetése is. Nagyon világosan és átláthatóan mutatja be, hogy milyen fő sarokpontok között mozog a vita. 1. Grice-i álláspont:  a mentális tartalmak rendelkeznek prioritással a nyelvi jelentések magyarázatakor. 2. Michael Dummett álláspontja: a nyelvi jelentések rendelkeznek prioritással a gondolati tartalmak (ún. propozicionális attitűdök) magyarázatakor. 3. Donald Davidson szerint viszont egyik fogalom sem élvez elsőbbséget, csak egymás viszonyában értelmezhetők és magyarázhatók (13).

Végső soron a szerző a davidsoniánus felfogást szeretné győztesként kihirdetni, a könyv gondolatmenete azonban nem a másik két alternatíva elleni érvelésről szól, hanem egy olyan általános problémáról, amivel minden szépreményű jelentéselméletnek meg kell küzdenie, és ez a wittgensteini szabálykövetési paradoxon, illetve az abból következő jelentés-szkepticizmus. A kiindulópont a Filozófiai vizsgálódások egy híres passzusa: „201. Paradoxonunk ez volt: a szabály nem tudja megszabni, miképpen cselekedjünk, hiszen minden cselekvésmódot összhangba lehet hozni a szabállyal...” Sok kérdésben Wittgenstein értelmezése a mai napig nem teljesen konszenzusos, ezért András Ferenc le is szögezi, hogy ezúttal nem fog elmélyedni a szövegmagyarázatokban, és mivel a tárgyalandó probléma elsősorban Saul Kripke könyve kapcsán került a filozófiai reflektorfénybe, ezért kizárólag a kripkei értelmezés szerinti problémát veszi górcső alá. Kripke szerint pedig ezek a sorok a következő kérdéssel megfogalmazható bizonytalanságot szülik: honnan tudhatnám, hogy jól alkalmazom egy adott alkalommal a szavaimat?

Persze érvelése feltételezi, hogy a nyelvhasználat alapvetően szabályvezérelt tevékenység. Ez a gondolat igen általános, és számos mai nyelvfilozófus véleménye szerint a nyelvi jelentés elsősorban azon múlik: létezik-e egy használati szabály arra nézve, hogy amikor én szeretnék egy kis csokit, akkor a szabály úgy határoz, hogy ezt én a „Kérek szépen egy kis csokit!” illetve a „Csokit akarok!” és még egynéhány mondat kimondásával tehetem meg. (Ld. pl. John Searle Beszédaktusok című könyvét.)

Amennyiben csakugyan úgy áll a helyzet, hogy a szabályvezéreltség előfeltétele a jelentés lehetőségének, akkor bizonyos ismeretelméleti problémákat kellene leküzdenünk minden egyes kijelentés megértéséhez. Hiszen biztosnak kell lennünk abban, hogy az adott esetben összhangban vagyunk a szabállyal. A paradoxon azonban inkább zénóni, azaz nem fogadhatjuk el a konklúziót: hiszen nem tagadhatjuk, hogy általában megértjük egymás szavait – méghozzá anélkül, hogy akár csak eszünkbe jutnának az említett episztemológiai problémák.

A műben szereplő eredeti, kicsit életszerűtlen példák helyett képzeljünk el egy valószerű kételyekkel megspékelt szituációt. Egy rendőrügynöknek azt mondja az informátora: a keménykötésű ajtónállónak azt kell mondani, hogy „bikkmakk”, és ő majd beenged a gengszterfőnökhöz. Az ügynök aznap ki is próbálja, beengedik, elvegyül a bűnözők között, értékes információkat gyűjt. Így történik másnap és harmadnap is. A negyedik napon azonban az ajtónálló megrázza a fejét: „rossz jelszó”. (A történet egy krimiben persze innentől ugyancsak izgalmassá válna, de a filozófiai okfejtés szempontjából érdektelen). A kódhoz ugyanis minden használati feltételt meg kellene adni, azt is, hogy csak három napig érvényes – enélkül a kód hiányos. Wittgenstein arra jött rá, hogy ilyen értelemben minden kód hiányos, a feltételek sora végtelen, és mint ilyen nem tekinthető egy meghatározott jelentés kifejezésének.

A szerző bemutatja Ludwig Wittgenstein saját válaszát is a kérdéses problémára, ami azon alapul, hogy voltaképpen a beszélő és hallgató számára nem is nyilvánvaló, hogy miként használja a nyelvet, és a korrekció, illetve a szabálynak való megfelelés vagy eltérés csak a társadalmi gyakorlatban értelmezhető fogalmak.

András a folytatásban Davidson nyelvfilozófiáját a Kripke-Wittgenstein-problémára adott reakcióként értelmezi. Ezen értelmezés szerint a paradoxon akkor merül fel, ha megpróbáljuk a mentális tartalmak, az igazság és a jelentés fogalmait egymástól elszakítva meghatározni, hovatovább, az egyiket maradéktalanul visszavezetni valamely másikra. Davidson ugyanis (Paul Grice-szal szemben) úgy véli, nem lehet a kommunikációs szituációtól függetlenül azonosítani a beszélő szándékait vagy megadni az igazságfeltételeket, illetve tudni egy állítás jelentését.

A kommunikációs tér tehát nem más, mint egy „holisztikus tér”, benne a megismerővel, a társadalommal és a világgal. Így már – ha nem csupán a szigorú nyelvfilozófiai kérdésfelvetést tekintjük – érthető, ha András gondolatmenetében rendre visszatérnek Hume és Kant emberi megismerőképességről szóló gondolatai, amik, bár időnként kicsit spekulatívan hatnak, de mindenképpen a nyelvfilozófia általános filozófiai jelentőségei felé vezetik az olvasót. Úgy vélem, még ha ez is volt a szerző szívéhez közelebb álló általános szempont, mégis inkább Davidson filozófiájának és a kripkei Wittgenstein-olvasatnak az igen világos és értő bemutatása a legfőbb erénye ennek a könyvnek.

András Ferenc: A kommunikációs tér filozófiája. Gondolat kiadó, Budapest. 2010.
A mű korábbi változata olvasható a következő webhelyen: http://filozofia.btk.pte.hu/files/tiny_mce/File/Doktori%20Iskola/Dolgozatok/Andr%C3%A1s_F_D.pdf

Ajánlott cikkeink:
Such Dávid: A szavak csodálatos élete (H. P. Grice: Tanulmányok a szavak életéről)
Such Dávid: Játsszunk nyelvjátékot! (John Searle: Beszédaktusok)