One Piece: Strong World – az Anilogue Fesztiválon
Úgy látszik, az Anilogue Fesztivál szervezői szeretik meglepni közönségüket. Én legalábbis már tavaly is nagyokat pislogtam, mikor a japán szekció darabjai között megakadt a szemem a Tengen Toppa Gurren Lagann címen. A magyarázat pedig egyszerű: a szigetország televíziós csatornáján, azonos címen, nagy sikerrel játszott animációs sorozat filmváltozatáról volt szó. Persze nincs is ezzel gond – abban az esetben, ha az ember egyszerű kikapcsolódásra vágyik. Aki pedig a tavalyi Gurren Lagann mintájára megelégszik ennyivel is, annak kötelező darab az idén bemutatott One Piece: Strong World című film.
Mert mit kínál egészen pontosan ez a filmnézőnek? Nos, nem ígér semmi magasztosat, nem hirdeti magáról, hogy az utóbbi évek legkiválóbb japán animációs alkotása. Egészen egyszerűen csak kiszolgálja az animék világának egyre nagyobb rajongótáborát, és megmutatja a naivan erre a vidékre tévedőnek, hogy igen, a nézőbarát látványmozi ebben a műfajban is létezik.
Valószínűleg senkinek nem mondok újdonságot azzal, ha elárulom: Japánban a populáris kultúrát a képregények (mangák) és animációs filmek (animék) világa jelenti. Ez a két meghatározó médium kölcsönös interpretációs kapcsolatban áll egymással: az egyik folyamatosan fordítja le a másik termékeit a saját nyelvére, és vice versa. Mindemellett pedig a társadalom minden rétegét kiszolgálják korra és nemre való tekintet nélkül. Valóságos „ipari kultúrát” alakítanak ki a hetente antológiákban megjelenő mangafejezetek, és a képernyőn vetített anime-epizódok. Többségükben könnyen fogyasztható, gyorsan emészthető darabok – tökéletesen kielégítik egy modern, rohanó társadalom igényeit. Különösen igaz ez a legnagyobb példányszámban eladott antológiára, a Shounen Jumpra, és annak zászlóvivő sorozatára, a One Piece-re.
A műfaját (shounen) tekintve tinédzser fiúkat megcélzó, ám jószerével bármely japán ember által szívesen fogyasztott hetilap hasábjain Eiichiro Oda mangaka (vagyis mangarajzoló) műve 1997 augusztusában látta meg először a napvilágot. A grafikai szempontból rendhagyó, még a mangás anatómiához és képi világhoz szokott szem számára is karikatúraszerű, eltúlzott dizájn és a shounen fight műfajának kritériumait (melynek lényege, hogy alapvetően tinédzserkorú fiúkhoz szól, s a jellemfejlődést, a bajtársiasság, a barátság, a kitartás és a hűség képviselte értékeket a főszereplő által megvívott, különböző harcok által mutatja be) maximálisan kielégítő történet pedig hamar népszerűvé vált. 1999-től anime-sorozatot, illetve tíz egészestés filmet is készítettek belőle. A legutóbbit, a Strong World címűt tavaly mutatták be Japánban a mozik, az anime vetítés kezdetének tizedik jubileumára.
A Strong Worldöt azonban nem csak az évforduló miatt érdemes kiemelni a többi film közül. Ebből ugyanis némileg szokatlan módon az eredeti képregénysorozat rajzolója is jócskán kivette a részét: a történetet és a karakterterveket maga készítette el. Ajándék ez a rajongóknak, mindemellett pedig talán ezért is mondhatjuk, hogy kötelező látnivaló annak, aki kíváncsi a japán populáris kultúra legnépszerűbb termékének esszenciájára. Ez a film ugyanis egyrészt bemutatja a sorozat népszerűségéért felelős, különleges karaktertípusokat, illetve a manga egy-egy úgynevezett story arcára (vagyis nagyobb, összefüggő történeti szálára) jellemző felépítéssel bír. Na de hogy is néz ez ki tulajdonképpen?
Adott egy világ, amelyet alapvetően két szembenálló fél, a kalózok és a tengerészet konstans harca ural. Meglehet, hogy egy város vagy sziget éppenséggel nem kalóz uralom alatt áll, azonban a tengeri csatározások hatása alól akkor sem vonhatja ki magát. Persze nem minden kalóz gonosz és könyörtelen – már csak azért is, mert nagy számuk alapvetően annak köszönhető, hogy lényegében mind ugyanarra az elrejtett kincsre és a rendkívül prominens kalózkirályi pozícióra vágynak. Ez a célja Monkey D. Luffy névre hallgató főhősünknek is, aki bájosan defektes, szerethető tagokból álló csapatot gyűjt maga köré legénység gyanánt. Mellészegődik az álomszuszék kardforgató, a kapzsi navigátor, a gyáva ezermester, a nőfaló szakács, az emberi rénszarvas orvos, a hányatott sorsú archeológus, a cyborg hajóács és az élő csontváz zenész. Szedett-vedett főszereplő társaság – de részben az ő jellemüknek köszönhető az az állandó pezsgés, ami olyan szerethetővé teszi az egész történetet. Mert mindamellett, hogy egy olyan műfaj szereplőiként, amely a jellemfejlődést és a különböző emberi értékeket (úgy, mint bajtársiasság, bátorság, kitartás és társaik) harcok és kemény küzdelmek árán hívatott bemutatni különleges, emberfeletti képességekkel és/vagy fegyverekkel bírnak, mindegyiküknek van valami apró, ám igencsak komikus jellemhibája. Ez a kettősség az, ami állandó játékot biztosít: a kemény harci dráma és a kacagtató jellemkomikum adogatják egymásnak pingponglabda módra a történetet, hogy a néző végül vagy sírjon, vagy nevessen, de érzelmi oldalról semmiképpen ne maradhasson érintetlenül.
Ezt a játékot játssza a nem túl bonyolult narratívájú Strong World is. Hőseinket egy valóságos vizuális orgiával felérő dzsungelszerű világban találjuk, ahol ugyancsak színes mesebeli szörnyek támadnak rájuk. A drámai helyzetet a csapat szétszóródott tagjai pedig jellemükből fakadóan mind a maguk tökkelütött, ám kacagtató módján reagálják le. Ezután következik az egyetlen csavar a narratív szerkezetben: visszaemlékezés arra, hogyan is jutottunk idáig. Megtudjuk, hogy a legendás kalóz, az Aranyoroszlán Shiki lebegő szigetre emlékeztető hajója keresztezte Luffy legénységének útját. Ezzel még nem is lett volna gond, ám miután rájön arra, milyen különleges tehetség a navigátor Nami, Shiki elrabolja a lányt, a védelmére kelő bajtársait pedig lebegő szigetcsoportjának különböző pontjaira szórja szét. A cél adott: egységben az erő alapon újraegyesíteni a csapatot, megmenteni Namit, és végül a mesterségesen létrehozott szörnyek sokaságától a sziget lakóit. Merthogy a szépen felépített, módszeres adagolásnak köszönhetően (haladjunk csak apránként a történetben, nehogy megfeküdje gyomrunkat a túl sok információ) még Shiki monumentális, sziget- és Keleti-tenger-pusztító tervére is fény derül. És innentől kezdődik csak igazán a libikóka: a feszültség állandó fenntartása végett hol az egyik, hol a másik fél kerekedik felül, hogy aztán a jó végső győzelmet arasson – ahogy az a „mesékben” lenni szokott. Bónuszként pedig ajándékba kaphatunk némi kingkongos és némi jurassicparkos áthallást – ha már az egzotikus szigetnél és a kommerszfilmnél tartunk.
Ebben a filmben azonban nem csak a történet az, ami így leköti a néző figyelmét. Az eltúlzott testfelépítésű és fizimiskájú karaktereket igazán a harsány színek, a hivalkodó öltözékek teszik teljessé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy vizuális szempontból csak róluk szólna a történet. Éppen ellenkezőleg: világuk, hátterük legalább olyan harsány tiritarka, mint ők maguk. Még a néhány, számítógépes technikával megrajzolt és színezett elem sem kelti bennünk a disszonancia érzését, hiszen az animáció és a fény-árnyék viszonyok ábrázolásában sem leegyszerűsített. Nagyon szép optikai megoldás a fókusz érzékeltetése is a halványabb, elmosódó és az erősebb kontúrok kettőse által. Ezek alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy a túl sok szín és a túlságosan eltúlzott karakterek ellenére egy vizuálisan harmonikus alkotásról van szó – és nem is tévedünk akkorát, amint hozzászokunk a látványhoz.
Ez a mozgalmasság a zenére már nem annyira jellemző: itt a másik kulcsfogalom, a popkultúra lesz a domináns. A japán popzenei ipar jeles képviselőinek rádióbarát dallamai mellett Hamaguchi Shiro és Tanaka Kouhei animesorozatoknál már jól bevált kettőse komponált fülbemászó aláfestő zenét az egyes jelenetekhez. Egyszerű, könnyen emészthető adalékról van szó itt, ami kicsit talán tompítja a történetvezetés és a grafika töménységét. Persze a kommersz animék világában járatlanok számára a film nem válik még ennyitől habkönnyű alkotássá, de a maga diszkréten eltúlzott, talán kicsit giccses bája bőven elegendő a teljes és tökéletes kikapcsolódáshoz.
Ahány ember, annyiféle ízlésvilág. Van, aki úgy szeret a moziban lazítani, hogy közben szellemileg is megmozgatja az aktuális film, de van olyan is, akinél egy kis rekeszizommunka és érzelmi torna is eléri a kívánt hatást. Kétségtelen, hogy a One Piece: Strong World ez utóbbi csoporthoz kíván szólni. Pezsgő, lendületes jelenetei, izgalmas színkavalkádjai azonban bármely réteget képesek magukkal ragadni. Még ha nem is kínál magas szintű intellektuális kikapcsolódást, oda se neki! Én azt mondom, vonjuk fel azt a képzeletbeli kalózvitorlát, és hajózzunk egyet a kommersz japán animáció tengerén. Mert ki tudja, még a végén kincset is találhatunk.
One Piece: Strong World színes, feliratos japán animációs film, 113 perc, 2009
rendező: Sakai Munehisa
forgatókönyvíró: Oda Eiichiro és Uesaka Hirohiko
zeneszerző: Tanaka Kouhei és Hamaguchi Shiro
producer: Oda Eiichiro
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások