Panelirodalmi bravúr
Európában élnek nők, és írnak is. A lengyel származású Lidia Amejko A telepi szentek élete című könyve az Európa női szemmel programsorozat egyik kezdőköteteként jutott el a hazai olvasókhoz. A kezdeményezés célja, hogy támogassa a kortárs európai írónők műveinek magyar nyelvű fordítását, illetve a szerzők a könyvfesztiválok díszvendégeiként is népszerűsíthessék köteteiket.
„Kezdetben vala a nemlétnek betonja.” (5.) A nyitómondat egészen a teremtés pillanatáig megy vissza, majd az Úr – a hetedik napra már kissé megfáradva – a maradék betonból megalkotja a Telepet. Ez a lakótelep a regény helyszíne, és a cselekmény a telepiek élete körül forog. Az egykori legvidámabb barakk lakóinak nagyon ismerős lehet a helyszín, hiszen hazánkban is megtalálhatók a szocializmus hagyatékaiként ezek a sokemeletes betoncsodák. De itt jön a csavar, a szereplők szinte egytől egyig szentek – a címhez hűen –, s egyúttal a saját környezetünkből ismerős kisstílű figurák. E szentek egyszerűségét a köznapi, szlengben gazdag nyelvezet is árnyalja, amely a könyv humorának egyik alappillérét alkotja, de ez a trükk sem tudja leplezni a sorok között megbúvó filozófiai kérdéseket.
Minden fejezet egy-egy lakos történetét foglalja legendába: a műfajra reflektálva a szöveg teológiai utalásokban is gazdag. Például a paneluniverzum központja – az igen gyakran szomjazó helyiek mentsvára – a Jerikó italbolt. Az italbolton kívül hőseink akár az Égő Csipkebokrok mögött is felöntenek a garatra, vagy egyszerűen csak elmerengnek az Epifánia Nyárfája alatt, esetleg lemennek az Armageddon-pályára. Az utalásokon túl Istennel is találkozik az olvasó, aki aktív részvevője az eseményeknek. A teremtő gondoskodik híveiről, és mindig megtalálja a módját, hogy kapcsolatba lépjen velük, végső esetben akár egy italautomatán keresztül. Szent Szaniszlónak köszönhetően később még könnyebbé válik a kommunikáció, ugyanis az Úr mindenkinek mobiltelefont ajándékoz: az ateistáknak kártyást (transzcendenciakártya kiváltásához kötve), a hívőknek pedig állandó előfizetést biztosít. Az isteni rend fenntartása nem mindig problémamentes, bár a Plébános Úr is óva inti híveit a bűnöktől.
A kötetben a hétköznapi szentek életébe, és gondolataik szövedékébe is bepillantást nyerhetünk: „te meg aztán csak mentél, öcsém, a Telepen, és hiába néztél a lábad alá, mindig beleléptél valakinek a gondolatába…” (106.) Olyan egyszerű feltevésekkel találkozunk, mint, hogy miért létezünk mi egyáltalán; noha a telep egyik hőse, Pipaszárhal, nem éppen heideggeri magaslatokban keresi erre a választ. Éjszakánként kaputelefonról kaputelefonra járva felcsengeti a telepi lakosokat, hogy megkérdezze: „Egyáltalán minek vagyok én?” (9.) Ő sajnos életében nem lelhette meg kérdésére a választ. De eljön az idő, amikor a többi telepi lakos egy rövid ideig úgy véli, hogy föltárult előttük a világ a maga igazában, ezért a szavakat tárgyszerű kommunikációra cserélik: amit a kezükbe vesznek, szóvá változik. Ennek következtében a hipermarketben – a gumiszalagon egymás mögé helyezett áruk által – szárnyalni kezd a telepi líra, és a kinyomtatott blokkok formabontó verses kötetté állnak össze. „Azt írták az újságban a mi Telepi Költőnkről, hogy a »részletekben találta meg a mélységet« (a teljességet meg a nagykerben). És szét akarja zúzni a »fogyasztói társadalmat«, micsoda lázadó!” (69.)
Mégis, mi van a humor mögött? A sorozatok mennybemenetelének története – amelyben nyugdíjas Egon meggyónandó bűnök híján sorozatszereplők bűneit vallja meg és menti meg őket a kárhozattól – már önmagában is abszurd. De ez a nevetségesség egyfajta palástként szolgál, mert e legenda mögött ott vannak a feledésbe merülő, magányos nyugdíjasok, akiknek az utolsó kapcsolatuk a külvilággal a televízió. A könyv megtéveszt, megpróbál minket becsapni a kedves rózsaszín borítóval, és a humoros történetekkel. Mindezek mögött egy sokkal nyomorúságosabb világ húzódik. A humor egy olyan írói eszközzé válik, amely könnyen fogyaszthatóvá teszi a valóságot, és több üzenetet képes megfogalmazni szükségtelen magyarázatok nélkül.
A kötet legendái akár egy-egy önálló történetként, de összefüggő regényként is megállják a helyüket. Mivel a legendák egymástól függetlenül is olvashatók, érzékelhetőbbé válik a kissé hullámzó színvonal, azaz itt is találhatók jobb és kevésbé jól sikerült fejezetek. A regény olvasásához elengedhetetlen a nyitottság, mert a szöveg végig játszik velünk. Az utalások sokasága hidakat épít, és éppen ettől válnak nehéz olvasmánnyá a legendák. A kikacsintások csak azok számára lesznek élvezhetők, akik képesek összerakni ezeket. Az abszurditás magas foka a konzervatívabb gondolkodás képviselői elé újabb akadályt gördít, mindezt fokozza a nyelvi humor, amely Pálfalvi Lajos remek fordításának köszönhetően a magyar kiadásból sem vész el. Ha betartjuk a szöveg szabályait, az becsap, zavarba hoz, és megnevettet minket.
Az országhatárokon átívelő történet jól működik, hiszen hazánkban vagy akárhol máshol is létrejöhetett volna a regény világa. A „panelirodalom”, egy már ismerős közeget teremt, amelyhez valahogyan mindannyian viszonyulunk, de itt nem csupán lakótér, hanem maga a világegyetem. Ahogyan a regényben egy lakótelep lehet sajátos univerzum, a kisstílű figurák pedig szentek, úgy a történetek kapcsán felmerülő előítéleteink is gyakran csődöt mondanak.
Ezt az abszurd világot szemlélve, mégis számos olyan kérdéssel találkozunk, amelyekben a fiktív szenteken túl önmagunkra ismerhetünk. „Csak mész és mész, a napjaid meg olyan egyformák, mint a kerítéslécek. Gondolkodtál-e már valaha is azon, hogy mi van a kerítés mögött?” (37.) Használati útmutató híján a filozófiai, teológiai, és társadalmi kérdések elegye, valamint az ironikus hangnem cserbenhagy minket a kerítés mögötti végső esszencia keresésében. A szerző egy sokrétű szöveget ad a kezünkbe, amelyben felmerül, hogy tulajdonképpen hány filozófiai kérdés fér el egy négyzetméteren?
Lidia Amejko: A telepi szentek élete, Ford. Pálfalvi Lajos, Noran Libro Kiadó, 2017. 186.
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások