A pankrátor

Vajon lehet-e újat mutatni a sport világát a drámával keverő műfajban? A sportolói élet potenciális tragédiáját, vagyis a karrierben elért sikereket, illetve az azt követő hanyatlást, a sportoló mögötti magánember kiüresedését számtalan film feldolgozta már – köztük olyan, mára már klasszikussá vált alkotások is, mint például a Dühöngő Bika (Martin Scorsese). Jelen alkotás célja azonban nem is a feltétlen újításban, hanem a céltalanná vált emberi lét bemutatásában keresendő.

Erre a célra Darren Aronofsky-nál nem is lehetett volna tökéletesebb rendezőt találni, aki a Rekviem egy álomért című mesterművével az emberi lét kiüresedésének kvintesszenciáját egyszer már képes volt bemutatni. A Rekviemhez képest azonban talán kevésbé intenzíven, de végső soron ugyanolyan megrázóan hat a film által bemutatott dekadencia. Rendkívül színvonalas életművéből témáját tekintve talán itt mutatkozik a legtöbb párhuzam, noha többi művével is akadnak hasonlóságok. Az ember elkerülhetetlen összeomlásának (Pi), illetve az elmúlás felett érzet fájdalomnak (Forrás) dominanciája itt is megfigyelhető.

Aronofsky egyedi stílusjegyei, melyek műveit millió más film közül is felismerhetőkké teszik, a Pankrátor esetében mintha kevésbé dominálnának. A kamerakezelés jelen esetben többnyire a dokumentumfilmek stílusára hajaz, ezzel is némileg személyesebbé téve a bemutatott életutat. Jellegzetes momentumok azért akadnak, ezek többnyire a film legemlékezetesebb pillanatai: a test szenvedéseinek brutális megjelenítése egy szado-mazo performance-szal felérő mérkőzés brutális képsoraiban, vagy éppen a kiöregedett pankrátotok megrázó bemutatásában. Utóbbi jelenet esetében remekül megmutatkozik Aronofsky filmjeinek egyik legnagyobb erénye: a megrázó, naturális kép, illetve a megindító zene tökéletes egysége. (A film zenéje Aronofsky megszokott alkotói partnerének, Clint Mansell-nek, az egyik legjobb filmzeneszerzőnek köszönhető.)

A film érdemeinek kiemelése mellett azonban fontos észrevennünk, hogy a történet és a karakterek terén ez az alkotás sem lép túl a jól bevált archetípusok alkalmazásánál. Megannyi filmhez hasonlóan a Wrestler középpontjában is a végzetével szembeszálló antik hérosz modernkori típusa áll: jelen esetben egy karrierje csúcspontján túljutott pankrátor. Hősünk sorsa a szinuszgörbe megbízhatóságával és kiszámíthatóságával hullámzik bukás és felemelkedés, siker és kudarc között. A Sin City után újabb (és ezúttal mélyebb) reneszánszát élő Mickey Rourke ezen szerepben rendkívül meggyőzően alakít. Életkora miatt félbehagyott profi bokszolói karrierje ehhez valószínűleg megfelelő alapot szolgáltathatott. Modern hősnőnk, a gyermekét nehézkesen eltartó sztriptízcáncosnő hasonló egzisztenciális válságon megy keresztül, karaktere végül azonban az „együtt szenvedés” naiv kiútjának szerencsés cáfolatát is adja.

Minden hiányossága ellenére a film végül eléri célját. Bemutatása az életnek, melyben előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy az idő múlásával vágyaink a körülmények hatására kudarcba fulladnak. Álmaink hiábavalósága miatt érzett pesszimizmusunkból pedig csak  a nietzschei Übermensch eszméje, vagy a kierkegaard-i rezignáció keserédes nosztalgiája szolgálhat kiúttal: határainkon túllépve szembeszállni az élet elviselhetetlennek vélt kihívásaival, vagy elmerülni (gyakran naiv) belső világunkban. A film mindkettőre szolgál példával. Az emberi lét mélységének bemutatására tett kísérletek gyakran csak felszínes közhelyeket prudukálnak, jelen esetben azonban sikerült jelentősebb tortzulások nélkül megjeleníteni az alapul szolgáló érzületet.

Be kell azonban látnunk, hogy egy olyan film, melynek készítése és reklámozása dollármilliókba került, akarva vagy akaratlanul, de a lehető legtöbb néző tetszésének elnyerésére kellett, hogy kényszerüljön. A szükségszerű kompromisszumok ellenére azért mégis megmaradt annyi az alapul szolgáló érzésből, hogy az végül érvényesülhessen a kellőképpen intuitív befogadóban. Hálásak lehetünk, hogy vannak még olyan rendezők, mint Aronofsky, vagy éppen (legutóbbi filmje, a Benjamin Button különös élete kapcsán) David Ficher, akik ugyan tömegfilmeket készítenek, de a szórakoztatás mellett képesek felkelteni olyan elemi érzéseket, melyeket az átlagember a lélektelen hétköznapokban már csak elvétve tapasztal. Noha véleményem szerint Aronofsky filmjeinek mélysége a rendező mainstream státuszának növekedésével egyenes arányban csökken, még így is egy remek filmhez van szerencsénk, mely egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat.

Értékelés: 8/10 

A pankrátor (The Wrestler)   
Színes amerikai filmdráma, 109 perc, 2008

Rendező: Darren Aronofsky
Forgatókönyvíró: Robert D. Siegel
Operatőr: Maryse Alberti
Producer: Darren Aronofsky, Scott Franklin, Eric Watson
Vágó: Andrew Weisblum

Szereplők:
Mickey Rourke (Randy 'The Ram' Robinson)
Evan Rachel Wood (Stephanie)
Marisa Tomei (Cassidy)
Judah Friedlander
Ajay Naidu
Mark Margolis
Ashley Springer

Képek forrása: www.port.hu