Rükvercben Norvégiáig

Kun Árpád: Megint hazavárunk

A Boldog Észak Epilógusa egy ígérettel zárul: Kun Árpád előrevetíti, hogy következő regényében arról ír majd, miként kerültek feleségével és gyermekeikkel Magyarországról Norvégiába. A Megint hazavárunk oldalain tehát Kun Árpád útra kel: fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Ám az olvasó már az utazás legelején zavarba jön a főhős személyét illetően – vajon a szerző az önéletrajzát tárta elénk vagy csak össze akart zavarni a névválasztással?

Ezt a kérdést persze már a kezdetekkor semmisnek tekinthetjük, hiszen egyrészt művelt olvasóként pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a regény valós vonatkozásai ellenére is mindenképpen fikció marad. Másrészt pedig maga a szerző cáfolja annak lehetőségét, hogy a főhős Kun Árpád a szerző Kun Árpád lenne – egy oldalas Megjegyzésben győzködi az olvasót, hogy nem önéletrajzot, nem emlékiratot és nem is vallomást írt. Ám sem a megfelelő tudás, sem pedig a hosszas magyarázkodás nem elegendő ahhoz, hogy a kíváncsiságot eltemessük magunkban: akaratlanul is rejtvényként tekintünk az írásra és minden eseménynél, személynél kutatjuk a valóságot a képzelőerő mögött.

A kezdeti lelkesedés azonban kevésnek bizonyul. Egy helyen a tanárként is dolgozó „Kun úr” azt mondja, hogy a munkahelyéről azért bocsátották el, mert a tanszékvezető megítélése szerint a témája az ördögtől ered. Ha a regény egészét ebből a szemszögből, ördögiségének mibenléte felől közelítjük meg, talán még az elbocsátás indokát is megérthetjük. Ennek értelmében ördögtől való, mert sokáig a rend helyett a káosz érhető tetten a történetben. Árpád sikeres forgalmi vizsgát tesz „Budapest legsunyibb közlekedési lámpájánál”, miközben megismerhetjük első bukásának történetét, barátnője vizsgaélményeit, megtudjuk, hogy az apja Kun elvtársnak is szólította hajdanán és hogy már született két gyermeke – mindezt az első pár oldalon. Ez a sajátos mozaikszerűség elejétől a végéig jellemzője marad a regénynek.

Ördögtől való, mert a testiség legapróbb mozzanatait is olyan kendőzetlenül tárja az olvasó elé, hogy az helyenként már zavarba ejtő. Ha az emberi szervezet biológiai folyamatait szeretnénk rekonstruálni a regényben megjelenő mozzanatok alapján, igen éles rálátást kapnánk a nem kívánatos – bár mindenképp jelenlévő – testi reakciókra. A kénes majd szalonnás ízű böfögés, a „behugyozás”, a „szar” és annak jellemzése, a „nagy fing”, valamint a végbélmosás és a testvér általi levizelés csak az első rész – még igencsak visszafogott – eseményei. A későbbiek során a szexuális együttlétek és egyéb testi reakciók ennél is szókimondóbb formában kapnak még nagyobb szerepet.

Végül pedig ördögtől való maga a történet is – minden humora, szellemessége és könnyedsége ellenére. Mert bár a jelen a 2006-os év, annak is szeptember hónapja és 15. napja, az olvasó egy harmincnyolc évet átölelő visszaemlékezést állíthat össze a mozaikokból. A mozaikdarabkák pedig néhol ugyan rendkívül szórakoztatóak, máshol azonban feltárul általuk egy fájdalmas, szeretet nélküli gyermekkor. A felnőtt lét magánéleti problémái is előidézik az empátia érzését, ám a történet legmélyebb dimenzióiba a soproni évek sodorják a befogadót. A konfliktus az idősebb testvérrel való állandó összetűzésből indul ki, amelyhez hozzáadódik a szülők emberi gesztusokat nélkülöző kapcsolata. A kamaszkorban pedig a főhős célja már a túlélés, melynek során anyátlan-apátlan árvának képzeli magát – olyan családot gondolva maga köré, amelynek tagjai olvasmányélményeiből kelnek életre. Maszkok, szépítések és tabuk nélküli beszámoló ez, egy korántsem egyedi esetről.

 „Az élet gyakorlati teendői kapcsán szoktunk csak szót váltani, ami ritkán sikerült ingerültség nélkül. Máskülönben sohasem beszéltünk. A testi dolgokról hallgattunk a legmélyebben.” (254.) A könyv felén már túl vagyunk, amikor ezek a sorok olvashatók a történetben. S tulajdonképpen ekkor válik világossá, hogy milyen céllal is íródtak az „ördögtől való” gondolatok.A linearitást mellőző szerkezet, az általában kerülni kívánt szavak el nem hallgatása – az elbeszélő végre a szabályoktól, a normától eltérve, immáron szabadon juttathatta kifejezésre önmagát és minden gondolatát. Mindezt ő maga is összefoglalja egyetlen mondatban, egy sikertelen vaddisznó-üldözést követő esés után: „Földet érésemben benne volt harmincnyolc évnyi hullás.” (72.)

Mindezek tudatában azonban a látszólagos káosz, az olykor bántó elemekkel átszőtt nyelvezet, s a történet egésze elkezdi megszerettetni magát az olvasóval – a tanszékvezető ördögi nézőpontja a háttérbe kerül, túlzóvá válik. Már nem zavar a kendőzetlen naturalizmus, amellyel a testiséget írja le, sem az időbeli ugrálás. A mozaikdarabok a helyükre kerülnek, s világossá válik, hogy a regény minden egyes szava ott és úgy van jó helyen, ahol és ahogyan azt a szerző Kun Árpád jónak látta a főhős Kun Árpád történetéhez társítani.

A cselekmény töredezett megjelenítése mellett azonban fontos megemlíteni a Magyarországra vonatkozó leírásokat, melyek a jellemzésen túl bírálatot is tartalmaznak – jó indokot szolgáltatva ezzel a Norvégiába való utazásnak. Legszebb példája ennek az osztrák határ melletti vonatút, melynek alkalmával a gyermek Árpád tanúja lesz egy fácán-kakas átrepülésének a szögesdrót fölött. Valóban elgondolkodtató a kérdés, melyet a magyar fácán osztrák fácánná válása idéz elő: „vajon ezzel szabadabb madár lett?” (179.) Ám önmagában ez nem elegendő „Magyarország-olvasat”, hiszen a cselekmény időtartama 2006-tól harmincnyolc évre visszamenőleg terjed ki, amely időtartam számos politikai és társadalmi változásnak volt tanúja. A gyermekkori emlékekből konstruált vélemények magukban hordoznak egy általános vélekedést, mely természetesen a regényben egyedivé válik, már csak az imént említett fácán-példával is, ám a történet jelenéhez közelebbi vélekedés már egy felnőtt ember gondolatait tartalmazza. Szerencsés döntés, hogy politikai állásfoglalás helyett egy sokkal elegánsabb megoldást választott a szerző, amikor a főhős által a hazához fűződő büszkeséget hangsúlyozta, s háttérbe szorította a „hülye és még hülyébb kormányok cserélődését”. (356.)

Kérdéseket vetnek fel azonban a vendégszövegként megjelenő versidézetek a regényben. Az elhelyezett részletek ugyan tartalmukat tekintve illeszkednek a különböző szituációkhoz, ám a történet egészét inkább megtörik túlzott hosszúságukkal, semmint kiegészítik azt. Természetes hóbortja a bölcsésznek, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben irodalmi párhuzamok cikáznak át gondolatain, s ezek varázsa éppen a hirtelenségben és a rövidségben rejlik. Egy-egy sor felidézése sokkal inkább hitelessé teszi a vers és valóság kapcsolatát, mint egy egész passzus, mely kiránt az egyébként nagyon gördülékeny eseménysorozatból. Más kérdés ugyanakkor Kun Árpád azon megjegyzése, mely a kortárs világirodalom legszebb verseinek megírására vonatkozik – prózában. Saját lelki békéjének megteremtése érdekében érzi úgy, hogy erre hivatott, s tulajdonképp a megannyi mondanivalóval még a túl hosszú idézetek is megmagyarázhatók – nem tud „rövidben” gondolkodni.

Mindez vonatkoztatható a Beszélgetés a csecsemővel című versre is, amely a főhős sajátja, s amely szintén nem tekinthető rövid, tömör megfogalmazásnak, ám utolsó sorai a könyv mottójaként is szolgálhatnának:

„Változtasd meg anyádat-apádat

bennem! Most végre te neveled fel őket.

Ha jól csinálod, az átok megszakad!” (377.)

Itt nyilvánul meg igazán a már ez idáig is világos törekvés, amelyet Árpád mindenáron meg szeretne valósítani: más akar lenni, mint a szülei – bensőségesebb kapcsolatot akar feleségével és szeretetteljesebbet gyermekeivel. Az egymást követő generációk hibáitól igyekszik megszabadulni mind a családja, mind pedig a saját érdekében. Egy helyen ugyan elbukik, amikor a kegyetlen apa hajdani módszeréhez folyamodik, és elfenekeli fiát, ám még idejében felismeri az elrettentő hasonlóságot ahhoz, hogy felmentsük a teljes azonosítás alól – valamint nem mellékes az sem, hogy a fenekelés kiváltó oka jelen esetben a szülői aggodalom, s nem a tekintély hangsúlyozása, a megfélemlítés.

A Megint hazavárunk című regény tehát amellett, hogy a beváltott ígéret eredménye, Kun története a Norvégiába vezető úttal kiegészülve, annál valami sokkal több is egyúttal: maga az élet. Nem mindenki élete, nem általános érvényű élet, de számos mozzanata mindenki sajátos világában jelen van – legyen szó akár családi összetűzésekről, a jövőt illető bizonytalanságról, szerelmi, szexuális problémákról vagy akár magáról a „behugyozásról”. Kun Árpád – a szerző – végső soron csak azt a követelményt teljesítette, amelyet minden történettől elvár az olvasó: számtalan olyan nézőpontot villantott fel, amellyel azonosulni lehet. Kun Árpád – a főhős – pedig a szerző jóvoltából szerethető és tisztelhető karakterré válik, aki annak ellenére is magyar marad, hogy északon próbál szerencsét – talán ha elegendő tortát küldünk utána a messzi északra ’Hazavárunk’ felirattal, hamarabb hazaér hozzánk.

Facebook-hozzászólások