Stílus karizma nélkül
Guy Ritchie filmjei leginkább a rendező összetéveszthetetlen stílusától voltak különlegesek. Ez a stílus a legjobb szerzői filmjeiben tetten érhető volt a sajátosan szétszálazódó történetmesélésben, az ikonikus karakterek könnyed felvázolásában, az idézhető dialógusokban, a narrációban, és nem utolsósorban a világépítésben, ami ügyesen egyensúlyozott a mocskos valóság és egy őrült vidámpark határán. A későbbi Sherlock-filmek ugyan számos erénnyel rendelkeztek az átlagos sikerfilmekhez képest, de megindult velük a rendező konformizációja, melynek során kézjegyei ügyes részeredményekre, a stílus pedig főképp külsőségekre korlátozódott. Ennek a folyamatnak egy újabb állomása ez a könnyed nyári kémparódia, Az U.N.C.L.E. embere.
A sztori a ’60-as években játszódik. Egy titkos szervezet nukleáris rakétát fejleszt, amivel felboríthatja a szuperhatalmak közötti kényes erőegyensúlyt. A szovjet és az amerikai kémszervezetek legjobb ügynökeiket küldik, hogy közösen göngyölítsék fel az ügyet. Miközben az egymás mellé kényszerített esküdt ellenségek kénytelenek összecsiszolódni, a küldetésben fontos szerepet kap a bombán dolgozó tudós lánya is, akinek hatására a maszkulin kémvilágba belecsöppen a zűrzavart okozó női összetevő is.
„A higher class of hero” – szól a film kétértelmű szlogenje, amivel utal a legfelsőbb társadalmi osztályban játszódó nyomozásra, és arra a „menőségre”, divatosságra, amelynek megjelenítésére a kreatív energiáik java részét fordították az alkotók. Tehá szó sincs olyan illúziómentes korhűségről, mint mondjuk a Suszter, Szabó, Baka, Kém esetében, Ritchie a jelenlegi ízlésünket vetíti vissza a korszakra, mindent a tomboló retro szűrőjén keresztül láttat. A cselekmény java részének színterérül szolgáló Olaszország ideális fészke a film magazinokba illő képeiből áradó luxusnak. A plakát ebből a szempontból elég beszédes: Az U.N.C.L.E. embere körülbelül úgy viszonyul Olaszországhoz, és egy bevezető erejééig a korabeli Berlinhez, ahogy a Sherlock a viktoriánus Angliához. Mindkettőben úgy teremtenek miliőt, hogy összegyűjtik és kiszínezik a korszakhoz tartozó legjellemzőbb sztereotípiáinkat.
A főbb karakterekről a pármondatos bemutatásuk után nem tudunk meg igazán többet, az egész film alatt nem sikerül olyan ikonokat teremtenie a rendezőnek, amelyeket a korai munkáiban néhány kimerevített képpel tudott. De legalább karakteres, magukért beszélő arcokat láthatunk a szerepekben. A Henry Cavill által alakított Solo a csavaros agyú amerikai ügynök. A mindig elegáns és hűvös fejű világfiban, a rendíthetetlen önbizalmú nőfalóban James Bond egyik variációjára ismerhetünk. Míg Solo szkeptikus, és ha teheti, a saját szakállára dolgozik, addig Armie Hammer Illya ügynök szerepében az orosz sztereotípiáknak és a komédia szabályainak megfelelően ellenpontozza őt: darabos, pszichotikus erőszakbomba, ugyanakkor a szemei tele vannak törékenységgel, valamint gátlásos, nem tud mit kezdeni a nőkkel. Érdemes még megjegyezni, hogy Illya hazafi, képes azonosulni a kommunizmus eszméivel, holott szembetűnő, mennyire összemosódik a két rendszer, a felettesek mindkét oldalon ugyanazokat a parancsokat osztogatják, és félelemmel tartják sakkban az ügynökeiket. Vikander Gaby-ja már egy kicsit rejtélyesebb szereplő lehetne, de a film divatos külsőségeinek alárendelve a színésznőnek ritkán nyílik alkalma megmutatni, hogy sokkal többre képes annál, minthogy a díszlet része legyen.
Ami azt illeti, semmi probléma nincs a csúcsra járatott cool-lal, a gond a film keveset vállalásában rejlik, abban, hogy nincs semmi igazán megragadó Az U.N.C.L.E. embere készítőinek elképzelései mögött. A csillogóra polírozott design és a szüntelen divatbemutatóban mozgó karakterek nem hordoznak elég karizmát, hogy igazán emlékezetes legyen a velük töltött több mint százhúsz perces játékidő, legyen akármilyen feszes a forgatókönyv. Ezért az erős indítást követően a cselekményből elszökik a feszültség. Ha a világ sorsa is forog kockán, nem érezni annak tétjét. Sokat segített volna, ha sikerül rendesen felépíteni a Gaby körül keletkező romantikus feszültséget, különösen így, hogy sikerült megszerezni hozzá Alicia Vikandert (érdemes megnézni a nagyszerű Ex Machinában), de enélkül csak bosszankodhatunk a kimaradt lehetőségen. Mindezek mellett Az U.N.C.L.E. embere egy élvezetes, bátran ajánlható darab, könnyedén veri a nyári sikerfilmek zömét. Az akciójelenetek könnyedek, szellemesek (bár nekem hiányzott a több test-test elleni küzdelem, amihez a judóban feketeöves rendező nagyon ért), a humor kellemesen visszafogott, a díszleteket öröm nézni, a filmzene pedig Ritchie-hez mérten is kiváló.
Csak a rendező személyéhez fűzött elvárásokhoz képest érezni csalódást. Ritchie ügyes persze, látszik, hogy itt valaki gondolkodott, hogyan tudná a megszokottól kicsit eltérően felvenni, másképp értelmezni a jeleneteket, és elkerlülni az elkoptatott megoldásokat. Jó példa ezekre a figyelemreméltó részletekre az osztott képernyős montázzsal lerendezett behatolás, az üldözési jelenetben az ötletes nézőpontváltások, illetve mindenképpen meg kell említeni a lúdbőröztető csúcsjelenetet az ex-náci vallatótiszttel. Végig nagy hangsúlyt kap, hogy az amerikai és az orosz kém tulajdonképpen jól kiegésztik egymást, de csak az utolsó percekben válik teljesen világossá, hogy egy csapatépítést láthattunk. Így annak az igéretével zárul a film, hogy az igazán nagy durranást a következő résztől várhatjuk. Ami azért kár, mert a Sherlock után egy újabb franchise szippanthatja be a rendezőt, aki emiatt nem foglalkozik az olyan személyesebb projektjeivel, mint a RocknRolla trilógiává bővítése.
Az U.N.C.L.E. embere
The Man from U.N.C.L.E.
színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 116 perc, 2015
rendező: Guy Ritchie
forgatókönyvíró: Guy Ritchie Sam Rolfe Lionel Wigram
operatőr: John Mathieson
producer: Steve Clark-Hall
szereplők:
Napoleon Solo - Henry Cavill
Victoria Vinciguerra - Elizabeth Debicki
Illya Kuryakin - Armie Hammer
Wavely - Hugh Grant
Gaby Teller - Alicia Vikander
Sanders - Jared Harris
Alexander - Luca Calvani
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások