Színes ördögi kör
2015. május 17-én mutatták be újra (közel 15 év kihagyás után) Gounod Faustját a Magyar Állami Operaházban. Goethe azonos című drámája több zeneszerzőt is megihletett. Elég, ha csak Liszt Faust-szimfóniájára, Berlioz Faust elkárhozására, vagy a Margit a rokkánál című Schubert dalra gondolunk.
Gounod operája zeneileg a romantika jellemző motívumait használja fel, olyan népszerű dallamokat alkotott, mint pl. a méltán híres „Eladó az egész világ” kezdetű Mefisztó-ária. Az opera eredeti címe Margit volt, mert a drámával ellentétben Gounod sokkal inkább törekedett a szerelmi szál bemutatására, mint a tudós Faust megjelenítésére. 1859-ben mutatták be a darabot, ugyanebben az évben került színpadra Verdi Az álarcosbálja is. Mivel sokak számára ismerős a történet, ezért megtekintése előtt a nézőnek el kell engednie elképzeléseit , mind a zenére, mind pedig a vizualitásra vonatkozóan.
Az "örökzöld" témát ugyanis a rendező (Michał Znaniecki) sokszínű képzettársítással dolgozta újra, különösen a harmadik felvonásban, ahol a színpad két részre osztása miatt hátul egy golfpályát, az előtérben pedig egy füves strandot láthatunk nyugágyakkal – az eredeti leírás szerint – Margit háza helyett. Felmerül a kérdés, hogy mit akarnak jelenteni ezek a szimbólumok? Sajnos a recenzens sem mindig tudja megállapítani, hiszen sokszor a rendező egyszerű ötleteiről van szó, nem valamilyen mélyebb gondolatiságnak köszönhető a metaforák színpadi megjelenítése. Talán kevésbé problematikus asszociáció a Bacchus disco a keringőjelenet helyett, melyben Mefisztó kokainnal kínálja a belépés előtt Faustot, hogy így még nagyobb extázisban láthassa először az előre neki szánt fiatal leányt, Margitot.
A legelső jelenet és a darab keretes szerkezete első ránézésre még nehezen értelmezhető. Faust dolgozószobája helyett Faust fürdőszobájában vagyunk, aki az Ördög megjelenésekor egy kádból kel ki, majd ott hal meg a darab végén. Óhatatlan az asszociáció David Marat halála című festményére.
Az elmúlás, a halál és a rokkantság több allegorikus és metaforikus képben jelenik meg a színpadon. A francia operák szokásos hosszú balett betétje Gounod-nál sem maradhat el. A híres Walpurgis-éj, amely eredetileg a pokolban játszódik, ezúttal egy krematóriumban elevenedik meg a színpadon. A balettművészek táncba hívják a halott leányokat, feltámasztják őket, majd miután Faust érintésétől összerogynak, a férfiak visszatolják őket a kemencébe. A modern rendezések sajátossága, hogy igyekeznek a mai kornak megfelelő szimbólumokat használni. Mind a drámában, mind az operában a kereszt motívumának használata kulcsfontosságú. Ezúttal Mefisztót két partvisból megformázott kereszttel próbálják megfélemlíteni, de – a mai trendnek megfelelően – más hatást érnek el nála: az ijedtség helyett inkább készít magáról egy szelfit a kereszt előterében. Látunk még pomponos lányokat is, valamint allegorikus elemként tűnhet fel a kerekesszék. Talán a leszerelt katonákat mutatja be ezzel, vagy folyamatosan az öreg Faust személyére utalhat? Sajnos nem derül ki a darab során. A zárójelenet ismét egy nehezen magyarázható képet láttat: a börtön átalakul egy elmegyógyintézetté, ahonnan a kórus tagjai elmeháborodottként vonulnak ki a színpad elejére.
Mindezek után illik nemcsak a látványról, hanem a darab zenei megvalósításáról is nyilatkozni. A zenekar és a kórus Maurizio Benini karmester keze alatt remekül dolgozott együtt. Még akkor is, ha a rendezés szerint szabályosan csúszni-mászniuk kellett a színpadon. Egyedül talán az első felvonásban volt szokatlan, furcsa megoldás a külső kórus hangszórón való bejátszása. A szólisták egytől egyig megbízható, pontos éneklést és színpadi jelenlétet mutattak. Hiányérzetem csupán a címszereplő (Dario Schmunk) megformálásában volt. Különösen az első felvonásban, a felső lágéban (regiszterben) éreztem bizonytalanságot, s többször tűnt kevésnek mind hangi adottságokban, mind színészi teljesítményben Mefisztóhoz (Bretz Gábor) képest. (Bretz Gábor nemrég tért haza a New York-i Metropolitanből, ahol Bizet Carmenjének Escamilloját alakította.) Megállapítható, hogy Bretz Gábor minden szerepben megállja a helyét, de az ördög szerepében nem először bizonyította rátermettségét. A tavalyi évad Mefistofele alakítása is meggyőző volt. Kiemelkedő teljesítményt nyújtott Haja Zsolt, aki Margit bátyját, Valentint formálta meg. Az I. Marton Éva énekverseny győztese, Vörös Szilvia szintén remekül alakította a fiatal szerelmest, Siebelt, aki a darab során gondját viselte Margitnak. Rost Andrea ezen az estén megbízhatóan, de olykor apró hangi bizonytalanságokkal szólaltatta meg Faust szerelmesét. Lenyűgöző színpadi teljesítménye azonban ezeket a kis hibákat maradéktalanul orvosolta. Wiedemann Bernadett kisebb szerepében (Márta, Margit barátnője) is marandó élményt nyújtott, amint Mefisztóval a strandon kokettált.
Összegezve: zeneileg egy megbízható, remekül interpretált operát hallhattunk. A rendezés azonban felveti a kérdést, hogy a néző valóban azért jár-e az Operába, hogy megfejtse a sokszor túlzsúfolt, megmagyarázhatatlan metaforákat. Az opera audiovizuális élmény, de ha vagy a zenei, vagy a színpadi megvalósítás kerül előtérbe, akkor a néző felemás képet kap. Sajnos ebben az esetben is ez történt. A rendezés dominált a szín-kavalkáddal, a helyszínek megmagyarázhatatlan, gyakori váltogatásával (disco, golfpálya, krematórium), szemben a zenével. Ezáltal éppen a zenei lényegről vonta el a figyelmet. Pedig a világsztárokat felvonultató előadásért igazán érdemes ellátogatni az Operaházba.
Charles Gounod: Faust
Magyar Állami Operaház, 2015. május 17.
Rendező: Michał Znaniecki
Karmester: Maurizio Benini
Faust: Dario Schmunck
Mefisztó: Bretz Gábor
Valentin: Haja Zsolt
Wagner: Geiger Lajos
Margit: Rost Andrea
Siebel: Vörös Szilvia
Márta: Wiedemann Bernadett
Képek forrása: Rákossy Péter - Magyar Állami Operaház
Az előadásról készült összeállítás megtekinthető az Operaház honlapján: http://www.opera.hu/musor/megtekint/faust/
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások