Sztoikus hajóút

Szimplikiosz kommentárja Epiktétoszhoz

2014-ben a magyar nyelvű filozófiai irodalom fontos írással bővült Steiger Kornél jóvoltából. Epiktétosz összes műveiben először vált teljes terjedelemben olvashatóvá a Beszélgetések négy könyve, s a Kézikönyvecske Vámosi György-féle fordítása is megújult, tükrözve a magyar filozófiai terminológia azóta bekövetkezett változásait. Két évvel később az epiktétoszi bölcsesség újabb lenyomatát vehettük kezünkbe: Szimplikiosz kommentárját Epiktétosz Kézikönyvecskéjéhez.

De ki is volt Szimplikiosz? Szimplikiosz hatodik századi újplatonista filozófus volt, munkássága mintegy ötszáz évvel Epiktétosz utánra tehető. Az újplatonizmus követői – szemben azzal, amit nevük sugall ­– nem pusztán a platóni örökség őrzői voltak, hanem az arisztotelészi korpuszt is beépítették filozófiai rendszerükbe. Mivel Arisztotelész művei (elsősorban Platónhoz képest) sokkal tudományosabb formában íródtak, az újplatonikusok nem kevés időt töltöttek írásainak értelmezésével: filozófiai kommentárok írásával.

De vajon miért vállalkozott az újplatonista Szimplikiosz egy sztoikus írás kommentálására? – teszi fel a kérdést már a magyar kiadás fülszövege is. Tovább olvasva a következő derül ki: Szimplikiosz motivációja kettős volt. Ahogy az utószó rávilágít, „a kezdő hallgatóknak azt a propedeutikus [bevezető] etikai nevelést szolgálja, amely […] nincs elkötelezve egyik iskola metafizikai előfeltevéseinek sem” (196), tehát egyrészt érthető, másrészt konzisztenssé tehető az újplatonizmussal. Ennek megfelelően a kommentár egyfajta segédeszközként íródott. A másik ok viszont az Epiktétosszal való személyes egyetértése volt, nem pedig valamiféle igény arra, hogy cáfolja a sztoikust. Ez meglepőnek tűnhet annak fényében, hogy utóbbi inkább lehetett volna az újplatonikus filozófusok szándéka, elvégre egy platóni ideatanra hangolódott gondolkodó számára Epiktétosz azon megállapítása, mely szerint minden rajtunk kívül álló dolog (tehát az összes idea is) elvetendő, azokra törekedni szabad emberhez nem méltó, elfogadhatatlannak tűnik – míg fel nem bukkan Szimplikiosz, aki előzékeny nagyvonalúsággal próbálja meg Epiktétosz szavait összebékíteni a platóni tannal a kommentár egy pontján.

A motiváció kérdését rendezve azonban újabb kérdéssel állunk szemben: mi szükség volt a Kézikönyvecske kommentálására – nem felhasználására, nem továbbgondolására, hanem mondatról mondatra történő értelmezésére? Mit tud hozzátenni egy teljes mértékben érthető íráshoz az a műfaj, amelyet Arisztotelész körülményes és homályos írásai hívtak életre, hogy azok értelmét felfedje a kevésbé szakavatott olvasók előtt? Szimplikioszt védelmünkbe véve mondhatnánk, hogy azért van szükség a Kézikönyvecske kommentálására, mert nagyjából ötszáz év választja el az eredeti művet a kommentártól, azonban már a kommentár bevezetője is felfedi, hogy a Kézikönyvecske szövege Szimplikiosz korában is teljes mértékben érthető volt. Úgy tűnik, hogy míg (az első kérdés alapján) Szimplikiosz jó okkal és érzékkel nyúlt épp Epiktétosz írásához, a második kérdés problémája már arra utal, hogy erre talán mégsem a kommentár műfaja lett volna a legalkalmasabb. Ennek megfelelően a mű értékelése is más-más eredményre jut az alapján, hogy számonkérjük-e Szimplikioszon a kommentár műfaji sajátosságait, avagy sem.

Maga a szöveg a Kézikönyvecske fejezeteinek mondatról mondatra történő értelmezését nyújtja, megszakítva pár hosszabb kitérővel. Ennek megfelelően a Kézikönyvecske (egy fejezet kivételével, amit Szimplikiosz nem kommentált) teljes terjedelmében megtalálható a könyvben. A könyv szerkezetét elképzelhetjük úgy, mint egy hosszú hajóutat: a sztoikus tanok szimplikioszi ismertetése maga a hajóút, ám igazi varázsa ott kezdődik, mikor Szimplikiosz más tanítások (többek között platóni, arisztotelészi és újplatonikus tanok) szigetein tesz felfedezőutat. Ezen „elkalandozások” során megtudhatjuk például, miképpen kapcsolódik az újplatonikus kiáradás-elmélet ahhoz, ahogy a sztoikusok megkülönböztetik a tőlünk függő dolgokat a nem tőlünk függőktől, vagy hogy miben téved a manicheus metafizika, mikor a rosszat a Jóval egyenrangú alapelvnek teszi meg. Hajónkról leszállva felüdülés más gondolatok hatása alá kerülni ezen kitérők során.

Sajnálatos vagy sem, a könyvnek ezek a kikacsintások nem csak a legérdekesebb, hanem lényegében a leginformatívabb részei is (annak ellenére, hogy aki nincs résen, csak egy-egy lábjegyzetből, vagy a Steiger Kornél által írt utószóból tudja meg, hogy épp valami másról olvas, s nem a színtiszta sztoicizmus kifejtését látja maga előtt). Az út többi szakaszában a didaktikus, néhol túlságosan is leülepedő elemzés során csak néha találkozunk egy-két ehhez hasonló szépen hangzó passzussal: az embernek, „ha jól mennek a dolgai, hálát ad az isteneknek azért, hogy az élet hullámverése közepette benne a sík tenger nyugalma honol” (90.), vagy hogy „a beszélgetés nélkül az asztal semmiben sem különbözik a jászoltól” (154). E sorok olvasása közben semmiképp sem érezzük azt, hogy egy rossz könyv került volna a kezünkbe. Persze a filozófián nem kérhető számon a retorikai emelkedettség (ahogy az Epiktétosz Beszélgetéseiben is olvasható), azonban több helyen a fejtegetések nem csak elnyújtottnak, de szükségtelennek is érződnek.

Nézzünk egy konkrét részletet e problémára: a Kézikönyvecske 33. fejezetének egyik passzusa így szól: „Ne nevess sokat, ne nevess sok mindenen, ne nevess féktelenül.” (153) E rövid részlet magyarázatára Szimplikiosz fél oldalt szentel, amelynek lényegi adaléka annyi, hogy amit Epiktétosz mond, az „valószínűleg a jókedvvel ellentétes korlátlan szomorúságra” (uo.) is vonatkozik. Minden más, amit ír, az vagy csak megismétlése az epiktétoszi gondolatnak, vagy egy-egy könnyen belátható premissza hozzáadása vagy konklúzió leszűrése (amely, bár sajátossága a kommentároknak, egészen máshogy hat egy Arisztotelészhez íródott kommentárnál, mint itt).

A szimplikioszi premisszák és konklúziók sztoikus vagy nem sztoikus adalékok. A második esetben a Szimplikiosz által eszközölt hozzátoldás nem a sztoicizmus továbbgondolása, hanem  Epiktétosz szövegének újplatonista gondolkodásával való keverése. Ez azon felül, hogy igen problémássá teszi az írást, ha hivatkozni akarunk rá a sztoicizmus kapcsán, szembemegy a kommentár műfaji követelményeivel, bármily érdekes is legyen. A fülszöveg szerint ezen „értekezések természetesen Szimplikiosz újplatonikus filozófiai álláspontját reprezentálják, de soha nem a kritika szándékával, hanem előzékeny javaslatként arra vonatkozóan, hogy az epiktétoszi gondolatok az újplatonikus filozófiai háttér előtt még plasztikusabban kibonthatók”. Végső soron az olvasó szerepe válik döntővé: amennyiben minél tisztább formájában szeretné megismerni Epiktétosz gondolatait, úgy e könyv elsősorban nem neki szól, ellenben ha az epiktétoszi gondolatok már szűkösek neki, Szimplikiosz írásai megfelelő útmutatóul szolgálnak a sztoicizmus továbbgondolásához.

Szimplikiosz kommentárjának értékelése nem kis fejtörést okozhat. Bár ő reménykedik abban, hogy könyve „talán nem haszontalan” (7), szigorúan kommentárként nézve nem mutat fel olyasmit, ami elolvasását indokolná. Az újplatonista filozófus írása sokkal kevésbé tűnik értelmezésnek, mint inkább személyes vállalkozásnak, újplatonikus oktatási eszköznek, melynek fontos eleme más iskolák tanainak ismertetése. Ennek felismerése után sejlik fel a könyv igazi értéke: amint már nem kommentárként tekintünk rá, hanem Epiktétosz továbbgondolásaként, a sztoicizmus más gondolatokkal való elegyítéseként. Ennek okán pedig az erre nyitott olvasó számára kuriózum lehet. Néhol kissé túlmagyarázott, lassan hömpölygő, ám a közbeékelt elkalandozások révén a sztoicizmus szolgai elemzésétől eltérő, tanulságos kuriózum.

Szimplikiosz kommentárja Epiktétosz Kézikönyvecskéjéhez. Ford. Steiger Kornél. Gondolat, Budapest, 2016.

 

Facebook-hozzászólások