Teret nyerő emlékek

Barnás Ferenc: Másik halál

Gondolatfolyamok a lelki összeomlás szélén vagy a kellős közepén? Visszaemlékezés a teljes széthullásra: homályos szavak, zavaros mondatok, lassan összeálló, töredékes kép.  Barnás Ferenc Márai-díjas író nemrég megjelent műve, a Másik halál egy regényciklus negyedik, utolsó része. Nem könnyű olvasmány, de érdemes megküzdeni vele.

A regény legmeghatározóbb tulajdonsága a különleges narráció: vázlatszerűség, töredékesség és a gondolatok szakadatlan áramlása jellemzi ezt az „őrült” nyelvet. A történet egy középkorú férfi emlékeiből áll össze, a tudat váltakozó állapotának, betegségének, majd gyógyulásának megragadása teszi érdekessé és egyben nehezen olvashatóvá a művet. A szerző a széthullás folyamatát egyes szám első személyben, a szöveget sok vesszővel tagolva, sok bizonytalansággal és kevés információval jeleníti meg. A narráció alkalmazkodik a pszichés állapot változásához, az identitás széteséséhez, a visszaemlékezés nehézségeihez. Ismeretlenekből, ellentmondásokból, ismétlésekből, hiányokból kell építkeznie az olvasónak, aki idővel hasonlóan zavarodottnak érzi magát, mint maga az elbeszélő. Az azonosulás így megtörténik, a regény világába való belehelyezkedés azonban sokáig akadályoztatva van. Végül azonban a töredezett elemek összeállnak egységes egésszé, és minden a helyére kerül.

A végig névtelenségben maradó főszereplőről csak annyit tudunk, hogy egykor irodalom- és esztétikatanár volt. Munkanélkülisége, illetve közeli barátjának öngyilkossága miatt teljesen széthullik nemcsak az élete, hanem a tudata is. Emlékezetkiesések, skizofrén tünetek, paranoiás gyanakvás, hallucinációk és végletes kényszeresség határozzák meg mindennapjait. A regény egyik kulcsfogalma maga a változás, hiszen a főszereplő a történet során hosszú idő elteltével újra felépíti identitását és egész életét: „mert tíz év alatt átalakulnak a dolgok, mint ahogy átalakulsz te magad is, valahogy átalakulsz, akkor is, ha azt hiszed, hogy ugyanaz a valaki vagy, miközben már nem vagy ugyanaz.” (219. o.)

Az átalakulás, a változás a művészet közelében és a művészet által megy végbe. Az elbeszélő ugyanis nemcsak magyartanárként dolgozott itthon, de sok időt töltött Nyugat-Európában is, ahol vándorzenészként kereste kenyerét, később pedig barátja, Michael buzdítására regényírásba fogott. Átiratok című művével, melyet betegsége elején kezdett el írni, később komoly sikereket ért el. A művészetterápia végül abban a galériában éri el csúcsát, ahol sok nehézség után munkát kap. A képek kezdik el gyógyítani, a képek csendje és tere adja meg számára a tiszta gondolkodás lehetőségét: „Azt hiszem, minél több csendet épít fel maga körül egy mű, annál inkább számíthatunk rá. Sokan hozzáadják a saját csendjüket ezekhez a műtárgyakhoz, így képzelem.” (283. o.)

A tér mint Budapest része, mint a galéria háromszáznegyven négyzetmétere, vagy mint a Breitner-ház mindennapi életének helyszíne szintén kiemelt jelentőséget kap. A belváros utcái, boltjai, épületei gazdag részletességgel jelennek meg, az elbeszélő újra meg újra bejárja „útvonalait”, ismert terekben létezve jár-kel, mindenhol szüksége van a „faltól falig” érzetére, azaz a tér teljes kiismerésére, belakására. Tér nélkül a logika összeomlik, az identitás értelmezhetetlen: „egy térben létező gondolkodást akartam létrehozni, ehhez azonban a gondolataimnak térben kellett lenniük.” (286. o.) A tér tisztasága, rendezettsége az, ami végül helyre tudja állítani az összekuszálódott időt is: „Már jóval később gondoltam arra, hogy ezt a bizonyos tíz évet, ami különben nem is tíz év volt, hanem tizenegy, többféle idő összekeveredéseként éltem meg.” (244. o.)

Az adott térbe való bezártság – a rács lakásának ablakán, a nyolcórás munkaidő a galéria zárt terében – egyszerre jelent védelmet, támaszt és végletes elszigeteltséget: „mert hát mindig is azt kutattam, mitől vagyok elzárva, vagyis hogy mitől zárom vagy zártam el magam.” (246. o.) Éppen emiatt a főszereplő munkahelye, a galéria sokkal inkább tűnik pszichiátriának vagy őrültek házának. Főleg a regény elején erősíti számos utalás ezt az asszociációt, mikor még nem tudjuk, milyen helyen is járunk: „Mi nem vagyunk szigorúan elzárva a benti bentiektől, sehol egy különválasztott rész, ahová csak külön engedéllyel lehet bejutni; ez az intézetünk jellegéből adódik, mi ugyanis bizonyos értelemben kísérleti helynek számítunk.” (39. o.) A különös munkatársak, a Grófnő, a Kékhajú, illetve a furcsa látogatók megjelenése a mű vége felé sem engedik eloszlatni ezt a gyanút, így minden kettős értelmet kap.

Végül a munka, a megfigyelés, a nézés az, ami gyógyító hatással van a gondolkodásra, ami segít kikecmeregni az értelmetlen, zavaros, rohamszerűen változó tudatállapotok okozta válságából: „figyeltem mindent és mindenkit, ami és aki a háromszáznegyven négyzetméteremen megjelent, ez pedig bizonyára hatott rám.” (220. o.) A főszereplőnek tehát maga a megfigyelés lesz a hivatása, mint művész és mint ember is ez a tapasztalat válik meghatározóvá számára, a műalkotások, az emberek, a fények és árnyékok, a terek megfigyelése. Leginkább a képek azok, amelyek támpontokat adhatnak a logikusabb gondolkodás számára: „Minden valami miatt fontos történésnek megvolt a képi megfelelője. Pontosabban, csak annak volt számomra értelmezhető jelentése, amit egy képpel össze tudtam kapcsolni, össze tudtam kötni.” (204. o.)

A műalkotások, mint minden befogadóban, benne is képesek előidézni a változást, az átalakulást. Elméjének fény-árnyék játékai lassan lecsillapodnak, vagy legalábbis kezelhetőbbé válnak. Közben újabb mű születik, melyben teret nyernek a letisztult gondolatok és emlékek, ismét át lehet írni mindent. Új, fényesebb élet kezdődhet, de mégsem ér véget semmi: „ha meggondoljuk, hogy a világban minden árnyékkal kezdődik, és minden árnyékkal fejeződik be, hogy az életünkben minden árnyékkal kezdődik és fejeződik be, miközben nem fejeződik be, mert nem fejeződik be semmi”. (244. o.)

 

Barnás Ferenc: Másik halál

Kalligram, Pozsony, 2012.

298 oldal

 

 

 

 


Facebook-hozzászólások