Tudatlanság? Felelőtlenség? Legitimálva.

Luhmann a kortárs szociológia egyik legtermékenyebb szerzője. Társadalomértelmezése otthagyta kézjegyét a társadalomfilozófia, az ismeretelmélet és a tudásszociológia területén is. Mivel tudománytörténetileg a posztmodern (Luhmann inkább radikális modernnek nevezné) korszak elhozta a nagy elbeszélések végét (Lyotard), erre a szociológiának is reagálnia kell. Kritikája, hogy a modern-posztmodern kritériumaira vonatkozó vitában azonban még nem állt elő méltó javaslatokkal, így ezt ő maga kísérli meg a 2010-ben magyarul megjelent A modernség megfigyelései című könyvében. Mivel nem működnek már a régi fogalmak, a régi struktúrák, sőt a gondolkodás korábbi eszközkészlete sem, ezt tudomásul véve világos, hogy a társadalom leírásához szükségünk lenne mindezek megújítására. Mivel a társadalom éppen önmaga leírásában veszítette el teljes bizalmát, könyvében bemutatja, hogy az önbizalomhiányos társadalom bonyolultsága differenciáltan megragadható, sőt még le is írható. Bár ez eléggé úgy hangzik, mintha társadalom-terápia lenne, azért mégsem erről van szó. Nem pszichoanalízisre hívja az olvasót, hanem arra, hogy legyen szemtanúja az új struktúra, új fogalmi háló és eszközkészlet bevezetésének.

2010-ben jelent meg magyarul A modernség megfigyelései című könyv a Gondolat Kiadó jóvoltából. A szerző kilencvenes években tartott öt előadása nyelvezetét tekintve körkörösen magyarázó, fogalmilag nehezen követhető, pontosan azért, mert szókincsét és fogalmi készletét ő maga alkotta. Ha ráérzünk a „luhmannul” olvasásra, a gondolati zártság autopoétikus lesz, körkörös magyarázatai pedig hálózatossá és érthetővé válnak. Ha járóképessé válunk ebben az új gondolati világban, tájékozódásunk javul abban is, amelyben élünk. Gondolatai, megfigyelései ugyanis kulcsok egy élhetőbb élethez.

Luhmann kiindulási pontja az, hogy társadalmunk strukturálisan más alrendszerekből tevődik össze. Mivel az alrendszerek kommunikálnak egymással, ez a kommunikáció adja a társadalom alapját. Ez egy új megállapítás a szociológia számára, hiszen már nem az ember (19-20. század vége), nem a szerep (Simmel), nem a cselekvés (Weber), nem a „unit act” (Parsons), hanem a kommunikáció lesz a társadalom alapja. Luhmann az ember társadalomban való megjelenését is az emberi kommunikációval kapcsolja össze.

Mit jelent a modern társadalom modernsége? Luhmann állítása az, hogy a társadalom önleírása egy olyan folyamat, amelyről tudunk, sőt mi több, van is mit mondanunk. Kérdése pedig az, hogy hogyan írhatjuk le azt a folyamatot, amit modernitásnak nevezünk? Ebből a leírásból számos következtetéshez jut, ami világunk értelmezéséhez kulcsfontosságú. A modern társadalom kialakulásához úgy jutottunk el, hogy a társadalomstruktúra funkcionálisan differenciálódott, és a nagy rendszeren belül alrendszerek alakultak ki. Ezek sajátos bináris kódjuk alapján működnek. Mindent e bináris kód szerint kódolnak. Például a gazdaság alrendszere csakis a rentábilis – nem rentábilis kód alapján tud bármilyen kommunikációt értelemzni, és csakis a kommunikációt értelmezi, nem az ember cselekvését, nem is a szerepét. Kulcsfontosságú, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a szociológia számára, amelyeket korábban a filozófia már feltett és megválaszolt, de ez a modernségben nem elegendő a kor emberének ahhoz, hogy megismerje a világot. Ebben az újféle társadalmi struktúrában az új kérdések új válaszokat igényelnek. Csak ebből az új struktúrájú társadalomértelmezésből juthatunk el oda, hogy lássuk, hogyan lehetséges a világ megismerése. Luhmann differenciaelmélete szerint a világban minden megfigyelés (kommunikáció) egy megkülönböztetés alkalmazásával kezdődik.

Megkülönböztetésen alapuló gondolkodásunkat Luhmann a sajátosan európai racionalitásból vezeti le. A világ megismerésének leírásához szükségünk van egy megfigyelőre a társadalmon belül, aki: 1.) megfigyel, rögzít, vagyis megállapít egy rendszert, és 2.) megkülönbözteti annak két oldalát: a rendszert magát és környezetét. Ami radikálisan modern jegy, az a másodrendű megfigyelés. Vagyis immár megfigyeljük a megfigyelőt, hogy vajon milyen megkülönböztetéseket hajt végre, milyen nézőpontból teszi ezeket a megkülönböztetéseket. Mi az, amire rálát (ami számára megfigyelhető), és mi az, amire nem láthat rá a saját megfigyelési pontjából (vakfolt). Ez a másodrendű megfigyelés lenne az egyik kulcsjegye a modernitásnak. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy ha egy író vagy egy filozófus a megfigyelő, aki a világról szeretne valamit elmondani, akkor az ő megfigyeléseit megfigyelve végzi munkáját a kutató, aki ezért másodrendű megfigyelést hajt végre a tudomány részrendszerében. Önmagában nem ez az érdekes, hanem az, ahova ez a logika vezet, ahová ez a másodrendű megfigyelés kitolja a világ kezeléséhez való viszonyunkat. Ennek viszont már nagy tétje és felelőssége van, de mi lenne az? A felelősségnek a tudatlanságban, a bizonytalanságban, a kontingenciában való legitimálása. Hogyan képzeli ezt Luhmann? Mivel a modern társadalom kérdése nem az, hogy mit figyelnek meg, hanem, hogy ki az, aki megfigyel, ily módon a megfigyelő dönt a megfigyelés módjáról, azaz az ő motivációjától függ megfigyelésének hogyanja. Ezért kiszolgáltatottá, esetlegessé (kontingenssé) válik maga a megfigyelés. Ez a kontingencia lesz a modern társadalom önértéke, ami a mindig „másképpen is lehet” formája.

Az ember letűnt kultúrák között járkál kvázi turistaként, és lehet, hogy maga is eltűnik majd egyszer. Hiszen most jutott el odáig az emberiség, hogy egy csapással akár meg is semmisíthetné az egész világot. Ez volna az az alapvető szempont, aminek elkerülésére törekedni kellene. A szerző markánsan számol ezzel az ökológiai problémával. Jelzi, hogy a szociológia sem viszonyul elég bölcsen ehhez a kérdéshez, a társadalom pedig kitolja a felelősséget a környezetébe.

Ehhez fontos lenne újradefiniálni a tudás és a tudatlanság viszonyát. Korábban ez a két fogalom egymás ellentéte volt. Kérdés, hogy egyáltalán léteznek-e olyan társadalmi pozíciók, amelyek alkalmasak arra, hogy reprezentálják a tudást? A modern tudomány lenne az elsődleges letéteményese ennek, de mivel csak hipotetikus érvénnyel bír, ezért a tudatlanság kommunikációja legitimálva van, ami erős bizonytalansági faktort olt mindenbe. Aki tudást jelent ki, az felelős azért. Aki tudatlanságot, az függetleníti magát a felelősségtől. A modern társadalomban az autoritás és a felelősség egysége megszűnik. Ha vállalnunk is kell a felelősséget azokért a következményekért, amelyeket a technológia révén vagy bármely úton kiváltunk, aki kiváltja a következményt, maga sem tudja előre, hogy mit fog előidézni. Így adottá válik egy dilemma: vagy nem cselekszik az ember, mert nem tudja, milyen következménye lesz, vagy belevág cselekvésével az ismeretlenbe. Tehát a cselekvés legfontosabb forrása maga a tudatlanság lesz. Mivel tudjuk, hogy a jövőbeli jelen mást hoz, mint a jelenbeli jövő, csak a valószínű/valószínűtlen módján beszélhetünk róla. Ezért újszerű a modernitásban a tudás és tudatlanság viszonya, hiszen már nem ellentétek, hanem egyenes arányba kerülnek, a több tudás még több tudatlansághoz vezet. A bizonytalanságok a társadalmi rendszer emberi környezetéből erednek, és a társadalomtól ez eddig ismeretlen körültekintést igényel.

Modern korunk képlete egy paradoxon lesz, ami a re-entry formája. Luhmann rendszerszemléletben gondolkodik, az pedig mindig újra belép (re-entry) önmagába. Vagyis a megfigyelő megkülönböztetése belép újra a megkülönböztetésbe, a forma a formába, ami maga paradoxon, mert újra tartalmazza is önmagát, meg nem is.  Rejtetten működő paradoxon ez, amit nyílttá bont. A modern társadalom ezzel a re-entry, azaz rekurzív művelettel írható le. Mi lenne e paradoxon hozadéka? Luhmann szerint megállítja a megfigyelőt, mielőtt arra vállalkozna, hogy valamit kijelentsen a világról, ami persze oda vezetne, hogy a világ e kijelentés hatálya alól kivonná magát. Vagyis a forma paradoxonja az, hogy a világ reprezentációja a megfigyelhetetlenség móduszában áll. Annak a megértéséről van szó, hogy nem értjük, amit nem értünk, illetve olyan szemantika kipróbálásáról, amely ezzel a problémával dűlőre jut. Tehát nem beszélhetünk a bizonyosság elnyeréséről, sokkal inkább a bizonytalanságban rejlő lehetőségeket figyelhetjük.

Végső következtetése a kötet utolsó fejezetének az, hogy a társadalom olyan gondolati alakzatokat fejleszt ki, amelyek segítségével elviselheti a világ megfigyelhetetlenségét, és produktívvá teheti az intranszparenciát. A kötet Luhmann polikontexuális világából ad néhány meggyőző igazodási pontot. Bár olvasásakor szóba sem jöhet a „merre van az előre” bizonyossága, de amíg turistaként, esetleg ténfergő flaneurként botorkálunk gondolatai hálózatában, egyszercsak megérkezünk egy-egy belátáshoz, akkor eszmélve rá zarándok voltunkra. És ráismerünk otthonunkra egy-egy gondolatában, de turistaként újrakezdjük megint… belépve újra az ismeretlenbe.

Niklas LUHMANN, A modernség megfigyelései, Budapest, Gondolat, 2010. 136 oldal