Utcazene, örömzene

Kevés zenekarral találkozhatunk manapság, amely olyan őszinte, ösztönszerű és spontán lenne, mint az esztergomi székhelyű Club Era. A 2008-as megjelenésű Kicsi nékem ez a ház… című nagylemez az esszenciája annak a több mint fél évtizedes utca- és klubzenélésnek, fesztiválozásnak, sodródásnak, borozgatásnak és nem utolsó sorban komoly dalszerzésnek, amelyet ezek a fiatal zenészek már maguk mögött tudhatnak.

A zenekar életében fontos szerepet kapott a bor, mely a muzsika mellett szintén egyfajta kohéziós erőként hatott a zenészekre.

Minden bizonnyal a közös borozás hozta össze a barátokat az Esztergomi Bazilika aljában is egy kis örömzenélésre. Itt hamar újabb tagokkal bővült a társaság, előkerült egy hegedű, egy fuvola, egy perka és így tovább. Miután megszületettek az első dalok, turistalátványosságként, kocsma-, illetve klubzenészi minőségben szerepeltek egy darabig, ám hamar „komolyra fordultak a dolgok”. Nemsokára állandó fellépői lettek a Veszprémi Utcazene Fesztiválnak – ahol 2007-ben a szakmai zsűri fődíját kapták meg –, és mára számos külföldi utat is megjártak. 2005-ben egy kéthetes franciaországi kultúrfesztiválon vettek részt, majd autentikus magyar népzenét húztak kíváncsi németek fülébe, legutóbb pedig Belgiumban mutatták be saját maguk által street/folk/jazz-ként definiált világzenéjüket.

Mivel alapvetően utcazenészek, jellemzően (mobil) akusztikus hangszereken játszanak. Hegedű, basszusgitár, digeridoo, akusztikus gitár, perka, és újabban egy szaxofon is megszólal a jelenleg nyolc (állandó) tagot számláló együttesben. A Club Era zenei világát leginkább változatossága jellemzi és teszi annyira izgalmassá, kimeríthetetlenné, megfoghatatlanná. A sokszínűség oka a zenészek sokféleségében rejlik. Nincs két egyforma stílust követő, vagy akár játéktechnikájú tag a bandában. Ennek ellenére improvizáció közben hamar megtalálja a közös hangot a komolyzenész hegedűs a metálzenén szocializálódott gitárossal – szerencsére, tegyük hozzá, mivel a Club Era alapvetően improvizatív zenekar.

A lemezen található dalok otthon hallgatva igazán kellemesek, szinte már nyugtató hatásuk van: köszönhetően az éterire kevert hangzásnak és a különös atmoszférát teremtő digeridoo hangszernek. De önmagában ez csak a „fának a törzse”, az egész, ami valóban létezik és lényegi ezekben a dalokban, az igazán csak élőben jön át. Zenéjük instrumentális, leginkább csűrdöngölő jellegű magyar népzene kissé meghintve innen-onnan összecsipegetett kelta, szláv (lengyel), cigány, moldvai népi és klezmer motívumokkal – ha pedig a koncerten nagyon odafigyelünk, az egyik Bartók-átdolgozásukban fuvallatnyi Nirvanát is felfedezhetünk.

Az albumon ugyan Bartók-feldolgozást nem találunk, csak saját dalok kerültek rá, viszont ezek is majdnem annyira fülbemászóak, mint az Este a Székelyeknél. A slágerek egyértelműen a Kocsis, illetve a Forgás, melyek igazi táncdalok, azonban van az albumnak néhány melankolikusabb, merengősebb pillanata is, mint például a Bolgár. Mindvégig Bakai Márton hegedűjátéka dominál, ő tölti föl leginkább tartalommal és érzelmekkel a zenét, a többiek pedig remek, egyszerű és mégis tökéletes alapot nyújtanak hozzá. A ritmusszekció tagjai is egyszerű, de – közkedvelt kifejezéssel élve – „húzós” játékkal alapozzák meg a többnyire törzsi beütésű, táncolható, lineárisan építkező: az elején nyugodt, halk, a végére pedig izzó hangulatú, a koncerten a közönséget és zenészeket egyaránt az eufóriáig lelkesítő dalok karakterét.

A számok címei arról árulkodnak, hogy nem sokat törték rajta a fejüket a fiúk. A lemezen lévő tíz trekkből egy sem akad, amely egynél több szóból állna, sőt a Fű címadásával mintha valamilyen rövidségi rekordra törekedtek volna. Emiatt azonban igazán nem érdemes sopánkodni, hiszen az efféle minimalizmusuk is jól mutatja, hogy igazán csak az számít, ahogy és amit játszanak. Gyakran elcsodálkozom manapság az oly sikeres, az éneket szintén mellőző post-rock zenekarok 8-10 szóból álló nevein, és ennél még hosszabb című dalaikon, melyeket mintha útmutatónak szántak volna, hogy: „Figyelj! Erről szól ez a szám! Úgy hallgasd!”. Valószínűleg nem szerzeményeik költői címével kell egy-egy együttesnek bevésődnie az emberek tudatába.

Mindenesetre a Club Erát inkább jellemzi egy külföldi fellépés utáni gerillazenélés a metrón, vidám játék egy pálinkafesztiválon, vagy nosztalgia buli egy esztergomi klubban. Aki komolyan érdeklődik a spontán, autentikus zenék iránt, annak a Club Erát igen jó szívvel tudom ajánlani, mert ritka értékről van szó, mely kitűnik a mai minden kreativitást nélkülöző középszint-dömpingből, és mentes a kommerciális ösztönzésű butításoktól (gondoljunk csak nyugodtan a NOX-ra). Honlapjukon nyomon lehet követni a legközelebbi koncertidőpontokat – elég gyakran lépnek fel –, továbbá a lemezt is onnan lehet megrendelni. 

Club Era: Kicsi nékem ez a ház.
2008, szerzői kiadás.

video